1. Fejezet – ébredés (5.rész)

Raily csak állt a két jövevény előtt, szinte kővé dermedten. Mindennapi gondokhoz szokott elméje határozottan utasította vissza a valóságot, mintha valami fikció lenne. A férfi közben lassan megindult előre, nem sietett, és nem is volt szüksége sietségre. Egy vadállat felsőbbrendűségével lépkedett Raily felé, aki tudja hogy ő az erdő abszolút ura, minden az ő fennhatósága alatt áll. A macska szorosan a nyomában lépkedett, szolgamód követte az ismeretlen alakot.
Ahogy a férfi elérte a patak szélét halk csobbanással gázolt bele a vízbe. Ez kizökkentette Raily-t kábulatából, aki így hirtelen rádöbbent hogy szinte teljesen meztelen, ruháit levetette amikor nekiállt megmosakodni. Bár soha nem volt kimondottan szégyenlős most szinte magán érezte a férfi hideg tekintetét, ami riadt hátrálásra késztette egészen a túlsó partig ahol a ruhái száradtak. Gyorsan felöltözött végig figyelve a különös idegenre aki lassan de rendületlenül vágott át a vízen. A macska közben még hihetetlenebb dolgot művelt, a víz színén haladva közeledett Raily felé.
Bár az öltözködés egy viszonylag egyszerű feladat ha az ember nyugodt, hihetetlenül nehézzé tud válni abban az idegállapotban amiben Raily most volt. Miközben megpróbálta a lehető leggyorsabban magára kapni a ruháit, A férfi lassan elérte a foyópartnak azt részét ahol ő áll. Itt aztán megállt. Úgytűnt hogy szinte a levegő is megdermedt ennek a fenyegetést sugárzó embernek a közelében. A férfi lassan elvigyorodott majd megszólalt.
- A nevem Dravon. Én találtam rád először, úgyhogy mostantól a szolgám vagy. – Dravon most kicsit feljebb emelte fejét, és a holdfény megvilágította az arcot ami mindeddig rejtve maradt Raily előtt. A vadállatszerű, foszforeszkáló zöld szemeket egy durva, enyhén szőrös arc fogta közre. Az összhatás leginkább egy oroszlánra hasonlított, olyannyira, hogy Raily még a beszédében is morgásszerű hangokat vélt felfedezni.
Dravon egy pillantással tetőtől talpig végigmérte Railyt, és láthatóan csalódott kifejezést öltött.
- Azt hittem valaki akinek volt elég ereje hogy megölje a farkasomat erősebb lessz mint te. De – folytatta szinte undorodva – te az átlagnál is gyengébb mágusnak tűnsz. Jobb lett volna ha megmaradsz parasztnak életed végéig. -
Raily figyelmét nem kerülte el az apró nyom. Bár a félelem szinte megbénította elméje ennek ellenére, vagy talán éppen ezért meglepően éles volt. Dravon nem volt vele tisztában hogy ő nem erről a földről származik, számára csak egy mágus volt. A férfi szavai bár egyenként ismeretlenek voltak számára, és idegenek, a mondat egészét értette, mintha egy régen tanult nyelven szóltak volna hozzá.
- Átkozd a balszerencséd te lány hogy épp belém botlottál. – mondta tovább beszédét Dravon – Más talán megtartana rabszolgájának, de nekem nincs szükségem gyengékre. -
Ahogy végére ért mondandójának Dravon kitartotta a bal kezét és újra szavakat kezdett mormolni, amiket Raily már hirtelen jött nyelvtudásával sem értett meg. Viszont ezeken a szavaknak a hatására Dravon kitartott kezében titokzatos zöld lángok kezdtek el gyűlni. Bár szemre nem tűntek forróbbnak egy gyufa lángjánál, Raily bármibe lefogadta volna hogy halálos veszedelmet jelentenek. Tudta hogy ki kell találnia valamit, különben csak másodpercek választják el a biztos haláltól. Sajnos az egyetlen amiben valaha is tehetségesnek mutatkozott a színjátszás volt, de azzal se ment soha semmire. Most azonban hogy a hihetetlen félelem által keltett adrenalin hullám, szinte elmosta józan ítélő képességét, és merész ötletekre sarkallta. Raily elhatározta hogy eljátssza élete szerepét. A tét az élete volt. Ha sokat nem is nyer vele, talán van rá esélye hogy megzavarja Dravont egy pillanatra és elillanjon. Bár tudta hogy ez reménytelen, a gondolat, hogy még utoljára megmérettese magát mint színész annyira szép volt hogy nem bírt ellenállni. félelemmel vegyes izgalom fogta el ahogy kinyújtotta a jobb kezét és megpróbálta pontosan Dravon után ismételni az elhangzott szavakat.
Bár Dravon előbb kezdte a kántálást, Raily végül felzárkózott hozzá, és az utolsó versszakot már együtt kezdték el szavalni. A Dravon kezében égő tűzgömb időközben olyannyira megnőtt hogy könnyűszerrel elemésztett volna egy felnőtt embert. De Raily már nem a kezét figyelte. Egyenesen a szemébe nézett az ismeretlennek, aki az életére tör. Dravon állta Raily tekintetét, és Raily tudta hogy kudarcot vallott. Ez az ember nem fog megzavarodni. Nincs erő ezen a világon ami megzavarná ezeket a kegyetlen zöld szemeket. Együtt fejezték be a verset amit Raily szinte pontosan ismételt Dravon után és ahogy Dravon előre lendítette kezét hogy eleméssze Railyt a smaragd lángok hadában, Raily üres kezével utánozta a mozdulatot, hogy teljessé tegye játékot. A pillanat értetlen szépsége valahol mélyen meghatotta Railyt, aki szinte teljesen elfelejtett félni, csak a szerep maradt. A zöldes lángok hada sem lepte meg, ahogy feléje tartottak. Ami meglepte az az ellensége arcára kiülő rettenet volt, majd a kitartott tenyeréből felcsapó ezüstös lángok hada, ami elborította az egész látóteret.

1.Fejezet – ébredés (3.rész)

Rohant. Raily mint az űzött vad rohant az ösvényszerűségen menekülve a rettenetes szörnyeteg elől, és közben áldotta az eget hogy megtalálta ezt az ösvényt. A fák ugyan ritkábban nőttek, de a terebélyes aljnövényzet ami mindenhol jelen volt az ösvényen kívül jóformán lehetetlenné tette a futást. Ha ez a fenevad az erőben kapja el menekülni se tudott volna, azonnal az áldozatává válik.
Ahogy rohant fel a dombra, követve a keskeny irtást, üldözője szorosan a nyomában lihegett és a távolság egyre csökkent kettőjük közt. Világos volt hogy nem tudja lehagyni a kutyaszerű dögöt. Sőt helyzetét még elkeserítőbbé tette a tény, hogy az ösvény, amiről azt hitte a vélt faluba visz lassan irányt váltott, és most megint az erdő felé vette az útját. Nem mintha ez sokat számított volna jelenlegi helyzetében, mivel a dög most már alig másfél méterre mögötte szaladt. Ha minden így marad nem kell aggódnia többet az ösvény miatt, hamarabb vacsorává válik, mintsem hogy elérje újra az erdő szélét.
Raily futott mint a megszállott de világos volt hogy már csak másodpercei vannak hátra. Egyszer csak hirtelen rántás érzett a bokájában majd kicsúszott lába alól a föld. teste súlytalanul szállt a levegőben mígnem egy fatörzzsel való durva találkozás véget vetett a pillanatnyi idillnek. Tudta hogy már nincs menekvés. Úgy tűnik utoljára a szerencse hagyta cserben, futtában megbotlott valami növény gyökerében és nekiesett egy fának. Az élet csak ez egyszer lehetett volna könyörületes vele, de mint általában, most sem volt az. Az ütközéskor nem vesztette el az eszméletét. Futni próbált de a lábai nem reagáltak,túl nagy volt a sokk amit az esés okozott. Ha elmúlik az adrenalin roham, ami jelenleg hajtotta biztos hogy pokolian fog fájni mindene. Talán a sors furcsa fintora de az esés szembefordította támadójával, és most olybá tűnt neki mintha lassított felvételen nézné ahogy a vicsorgó halál lecsap következő áldozatára. Keze remegve kotorászott a földön bármi után ami megmentheti, végül kezébe akadt az egyik ismeretlen eredetű tőr. Ahogy a gondolat átsuhant az agyán, bár cseppet sem volt humoros kedvében, szinte nevetni támadt kedve. A tőr amit a kezében tartott egy fogpiszkálóval volt egyenértékű jelen helyzetében. Még ha képes is lett volna vele megölni a lényt, arra nem számíthatott hogy magát is sikerül megvédenie a halálos csapás elől. Ráadásul eddig csak evéshez használt kést, sem a szúrásban, sem az ölésben nem volt semmi gyakorlata.
Itt a vég. A fenevad közelebb ért. Meg fog hali. Szíve a torkában dobogott. A fenevad felkészült az utolsó ugrásra amivel áthidalja a kettőjük közti távot. Akaratának utolsó morzsáit megidézve remegő kézzel tartotta maga elé a tőrt. A fenevad elrugaszkodott a földről. A félelem értelmét vesztette. A fogakkal megrakott halál feléje tartott. Az elméje üres volt, nem volt más csak… hideg. Hideg félelem előtte. Hideg penge a kezében. A fenevad tágra nyitotta a pofáját. A világ eltűnt előle. Ami maradt, fekete, fehér és vörös. Végtelen vörösség mindenütt.

Arra eszmélt hogy szürkül az ég alja. Nem tudta meddig volt ebben az önkívületi állapotban se azt hogy hol van. Ami eljutott tudatáig az a fájdalom, ami a lábaiból sugárzott. Még mindig a tisztás szélén volt. Háta egy fának vetve lábai alatta meglehetősen kényelmetlen helyzetben. Kezében egy véres tőr. Ha pontosak akarunk lenni az egész jobb karja fekete volt a rászáradt vértől. Megpróbált felállni de azonnal el is esett. Ahogy arrább mászott érezte hogy elindul lábában a vérkeringés. Nem kevés nehézség árán végre felállt, és nekilátott megvizsgálni a tetemet. Így az ijedelem elmúltával már megtudta állapítani hogy hatalmas farkas volt az üldözője. Nem kellett túl sokat gondolkoznia azon mi történhetett. Az farkas tisztán ketté volt vágva. A fejétől a farkáig kettéhasította valami ami csak Raily tőre lehetett. Nem csak a szövetek, de természetellenes módon maga a csont is el volt vágva, a koponya két felét csak a vékony bőr tartotta össze az állat tarkóján. Minél többet gondolkozott rajta Raily, annál inkább zavarba jött. Tudta hogy egy állat csontját átvágni nem egyszerű még szerszámokkal sem. Akkor hát honnan lehetne neki, egy gyenge nőnek élég ereje ahhoz hogy kettévágjon egy ilyen szörnyet? Ahogy visszaszíjazta a tőrt a combjára még egy rendellenességet vett észre, a tőr, ami kettévágta a farkast, még mindig tökéletes állapotban volt, még csak ki sem csorbult a penge az embertelen feladattól.
Bár a hangnak, mely időközben abbamaradt a forrása még mindig érdekelte, rövid töprengés után elhatározta hogy mégse folytatja arra az útját. Nem tudta ugyan ki vagy mi van arrafelé, de semmiképp se tartotta jó ötletnek hogy nyakig véresen jelenjen meg valahol ahol esetleg emberek laknak. Bátortalanul elindult hát, hogy keressen egy folyót vagy bármit amiben megmosdhat.

1. Fejezet – ébredés

Ahogy magához tért Raily lassan kinyitotta a szemét. Nem mintha sokat számított volna, tekintve az áthatolhatatlan sötétséget ami körbevette. Ilyesfajta sötétség nincs a városban, ezt csak azok ismerhetik akik aludtak már az erdőben, vagy jártak már egy-egy barlang mélyén.
Kis idő elteltével Raily tudata kitisztult annyira hogy elkezdje lassanként felfogni a helyzetét. Azt biztosan tudta hol nincs, a szobájában ahol előző esete aludni tért. Mi több, a megérzései azt súgták neki hogy nincs többé a városban sem, de talán még az ország sem ismerős neki. Próbaképp az arca elé emelte a kezét, a mozdulat sikerült, nyoma sem volt semmiféle kötélnek vagy béklyónak ami korlátozta volna a szabad mozgásban. Ha valaki el is rabolt – gondolta Raily – igen naiv ember lehetett.
Raily lassan felült, és a mozdulat közben enyhe szellőt érzett az arcán. Ha egy kicsit figyelt különböző állatok neszeit is hallotta. Most már biztos volt benne hogy nagyon távolra került otthonról. A város ahol lakott egy sík alföldön terült el, és bár akadt néhány facsoport elszórtan, ilyen mély erdő mint ez talán az egész országban nem létezett. Mi több még emlékezett ahogy tegnap elkapta egy kemény őszi vihar, és mire beért a házba bőrig ázott. Annál meglepőbbnek találta azt a tavaszi illatot ami belengte ezt a titokzatos erdőt.
Egy kis idő elteltével szeme hozzászokott az áthatolhatatlannak hitt sötéthez és elkezdett apró részleteket kivenni az erdő homályából. Mindenütt torony magas fák vették körül, de annyi, és olyan sűrűn, amilyet még életében nem látott soha. A hatalmas fák között pedig számtalan ismeretlen bokor és növény sziluettje magasodott. Ezek se voltak éppen kicsik, bármelyik önmagában is óriásinak számított volna, ám a fákhoz viszonyítva még ezek is eltörpültek. Raily most már abban sem volt biztos hogy a földön jár-e, ez a táj egyszerűen nem lehetett a föld, ilyen fák az ő tudása szerint sehol a világon nem léteztek. Raily agya kétségbeesetten próbált valami ésszerű magyarázatot találni, de a józan ész most cserben hagyta, ilyen formájú és méretű fák sehol se léteztek az ismert világon. Nem fenyők voltak, ő pedig határozottan nem egy fenyvesben állt. Az esőerdőkre és más trópusi tájakra jellemző nyirkos pára sem volt jelen. És az egész helyet belengte egyfajta megfoghatatlan, földöntúli érzés.
Ahogy tanácstalanul állt ott, az erdő közepén, Raily egyszer csak egy távoli zajra lett figyelmes. Mivel jelenleg fogalma se volt róla hol is van, úgy vélte nem sokat ronthat a helyzetén, így hát elindult a hang irányába. Ahogy haladt előre, a hang felé az furcsa mód nem lett sokkal hangosabb se kivehetőbb, csak egy kicsit erősödött mintegy tudatva hogy bár jó irányba tart, még jelentős út van hátra a céljáig.
Menet közben ébredt rá arra is Raily hogy bár előző este a hálóingét viselve aludt el, most nem azt viseli. Igazság szerint nem is valamelyik saját ruháját, se nem bármit amit ismer, vagy már látott. Az összes ruhadarabja – mint azt rövid vizsgálat után kiderítette – valami finom bőrszerű anyagból készült, hosszú haját pedig bőrszíjak fogták össze. Hasát és kebleit valamivel keményebb bőr védte, egyfajta páncél módjára. Talált még két tőrt a lábaira szíjazva valamint egy erszényt ruhája egyik zsebében. Engedve kíváncsiságának kinyitotta az erszényt és belenézet. Rövid számolás után megállapította hogy negyvenkét darab, tompa kékes fényt árasztó kicsiny gyémántszerű kő birtokába jutott.