1. Fejezet – ébredés

Ahogy magához tért Raily lassan kinyitotta a szemét. Nem mintha sokat számított volna, tekintve az áthatolhatatlan sötétséget ami körbevette. Ilyesfajta sötétség nincs a városban, ezt csak azok ismerhetik akik aludtak már az erdőben, vagy jártak már egy-egy barlang mélyén.
Kis idő elteltével Raily tudata kitisztult annyira hogy elkezdje lassanként felfogni a helyzetét. Azt biztosan tudta hol nincs, a szobájában ahol előző esete aludni tért. Mi több, a megérzései azt súgták neki hogy nincs többé a városban sem, de talán még az ország sem ismerős neki. Próbaképp az arca elé emelte a kezét, a mozdulat sikerült, nyoma sem volt semmiféle kötélnek vagy béklyónak ami korlátozta volna a szabad mozgásban. Ha valaki el is rabolt – gondolta Raily – igen naiv ember lehetett.
Raily lassan felült, és a mozdulat közben enyhe szellőt érzett az arcán. Ha egy kicsit figyelt különböző állatok neszeit is hallotta. Most már biztos volt benne hogy nagyon távolra került otthonról. A város ahol lakott egy sík alföldön terült el, és bár akadt néhány facsoport elszórtan, ilyen mély erdő mint ez talán az egész országban nem létezett. Mi több még emlékezett ahogy tegnap elkapta egy kemény őszi vihar, és mire beért a házba bőrig ázott. Annál meglepőbbnek találta azt a tavaszi illatot ami belengte ezt a titokzatos erdőt.
Egy kis idő elteltével szeme hozzászokott az áthatolhatatlannak hitt sötéthez és elkezdett apró részleteket kivenni az erdő homályából. Mindenütt torony magas fák vették körül, de annyi, és olyan sűrűn, amilyet még életében nem látott soha. A hatalmas fák között pedig számtalan ismeretlen bokor és növény sziluettje magasodott. Ezek se voltak éppen kicsik, bármelyik önmagában is óriásinak számított volna, ám a fákhoz viszonyítva még ezek is eltörpültek. Raily most már abban sem volt biztos hogy a földön jár-e, ez a táj egyszerűen nem lehetett a föld, ilyen fák az ő tudása szerint sehol a világon nem léteztek. Raily agya kétségbeesetten próbált valami ésszerű magyarázatot találni, de a józan ész most cserben hagyta, ilyen formájú és méretű fák sehol se léteztek az ismert világon. Nem fenyők voltak, ő pedig határozottan nem egy fenyvesben állt. Az esőerdőkre és más trópusi tájakra jellemző nyirkos pára sem volt jelen. És az egész helyet belengte egyfajta megfoghatatlan, földöntúli érzés.
Ahogy tanácstalanul állt ott, az erdő közepén, Raily egyszer csak egy távoli zajra lett figyelmes. Mivel jelenleg fogalma se volt róla hol is van, úgy vélte nem sokat ronthat a helyzetén, így hát elindult a hang irányába. Ahogy haladt előre, a hang felé az furcsa mód nem lett sokkal hangosabb se kivehetőbb, csak egy kicsit erősödött mintegy tudatva hogy bár jó irányba tart, még jelentős út van hátra a céljáig.
Menet közben ébredt rá arra is Raily hogy bár előző este a hálóingét viselve aludt el, most nem azt viseli. Igazság szerint nem is valamelyik saját ruháját, se nem bármit amit ismer, vagy már látott. Az összes ruhadarabja – mint azt rövid vizsgálat után kiderítette – valami finom bőrszerű anyagból készült, hosszú haját pedig bőrszíjak fogták össze. Hasát és kebleit valamivel keményebb bőr védte, egyfajta páncél módjára. Talált még két tőrt a lábaira szíjazva valamint egy erszényt ruhája egyik zsebében. Engedve kíváncsiságának kinyitotta az erszényt és belenézet. Rövid számolás után megállapította hogy negyvenkét darab, tompa kékes fényt árasztó kicsiny gyémántszerű kő birtokába jutott.